Gregus Gábortól korábban már olvastam a Megjelölve című regényt, ami sajnos nem igazán nyerte el a tetszésemet. De az író még nyáron felkeresett, hogy lenne-e kedvem elolvasni legújabb, A gyilkos tündérek városa címen futó urban fantasy történetét is, ami bevallom, meglepett. Nem gondoltam volna, hogy az író ad még nekünk egy esélyt, de bolond lettem volna visszautasítani ezt a kedves gesztust, a fülszöveg elolvasása után meg főleg, merthogy rögtön elöntött a Tündérkrónikák feeling.

… mióta kilépett a nagybetűs életbe, lelke mélyén mintha mindig várt volna valami ilyesmire, ami épp most történik vele. Kívánsága meghallgattatott? Vagy inkább… vigyázz mit kívánsz, mert még megkapod?

A borító érdekes, a cím rovásos stílusa figyelemfelkeltő, bár a város nem épp budapesti látképet juttat eszembe, de attól még tetszik. Az író kellőképp felcsigázott a történettel kapcsolatban, így félelemmel vegyes izgalommal vágtam neki ennek az olvasmánynak, ami végül csupa meglepetést tartogatott.

A kezdet in medis res, ahol főhősünk, a tanársegéd és könyvtáros, Hunor épp azon görcsöl hogy hívhatná el egy kellemes sétára kolléganőjét, amikor egy mesebeli ogreszerzet betrappol az épületbe és egy nemrég előkerült, felbecsülhetetlen értékű, táltosok írta könyvet követel, amit pofátlanul meg is szerez, miközben az útban lévőket repülésoktatásban részesíti. Hunor is kap a kéretlen oktatásból, majd amikor egy polcnakcsapós ájulás után felfedezi, hogyha rendvédelmisek nem is, de a könyvtolvaj melákhoz hasonló két fura emberszabású megpróbálja kesztyűbe dudáltatni a „fickót”, amit főhősünk az oldalvonalról szépen végig is néz… pechükre. Vagy Hunor pechére? Mert hát nincs a „megmentőknél” egy Man in Black-es memóriatörlő, így jobb híján magukkal viszik.

– Szeretnéd, hogy a történet itt véget érjen? Vagy esetleg jól érzem, hogy többre is kíváncsi vagy? Látom a szemedben a kalandvágyat. És nem csak azt. Mintha lenne benne valami… plusz.

– Jól vagy amúgy? – vizslatta még mindig tűnődve a lány.
– Hát… ahogy egy olyan ember lehet, akit elkábít egy népviseletbe öltözött madárijesztő, miközben egy cilinderes öreg és egy fémbőrű óriás veri péppé egymást a háttérben.

– A könyv ősi titkokat rejt. És aki megfejti a tartalmát, annak kezébe elképzelhetetlen hatalom kerül.

Csak a szokásos világmegmentős a könyv a kulcs – ami nem is akármilyen hókuszpókuszos olvasmány, hanem egy hihetetlen nagy erejű fegyverhez vezető térkép, ami ráadásul a magyar mondavilághoz kapcsolódik -, meg ne szerezze a gonosz féle sztori, amiben a lúzer végül hősszerű lesz. Ahogy említettem van egy kis tündérkrónikás csengése, de leginkább a könyv és a gyilkos tündérek miatt. Viszont nyomokban emlékeztetett az Elveszett ereklyék fosztogatói sorozatra is, ami csak tovább erősítette bennem az „ez egy jó kis kalandos olvasmány” érzést.

… a világ, ami körülvesz téged, nem csupán annyi, amennyinek látod.

Mostanában olvasás közben egyre inkább rászoktam a zenehallgatásra. Ennél a történetnél pont jólesett Sebastian Böhm covereit hallgatni – főleg az akciórészeknél. Bohém volt és vagány, akárcsak a regény. Maga a zene is nagyon fontos szerepet játszik a történetben, ezt az adalékot pedig imádtam.

A zene és a ritmus alapvetően misztikus erőkből fakad. Védelmet nyújtottak, feltüzelték, vagy megnyugtatták az embereket, igény szerint. A csend a valóság félelmetes üressége, amit mi azzal törünk meg, hogy hangot adunk ki magunkból. Dúdolni kezdünk egyedül a sötétben, hogy ne érezzük annyira a védtelenséget. Régen dobokkal indultunk a harcba, ma pedig a fülünkbe dugjuk a fülhallgatót, hogy csak egy kis időre kizárjuk az egyhangú szürkeséget. A harmóniát hallgatva jobb kedvünk lesz, lelkünk… felszabadul. Ezt még a mai ember is érzi. Amire viszont nem emlékszik, hogy a zenével nem csak feltartóztathatjuk a valóságot, hanem formálhatjuk is.

A történet kalandos volt, érdekes a nyomozós részek miatt, de szórakoztatni is tudott ám. A megmosolyogtató humor még élettelibbé varázsolta az amúgy sem elhanyagolható történetet. Több vicces pillanatot okozott, kezdve Hunor folytonos rácsodálkozásával a tündérvilágra, folytatva a rosszarcokkal, akik egymás orra elől lopkodták a misztikus könyvet, majd amikor főhősünk legjobb haverja, a köpcös Bors is belekeveredett ebbe az egész fantasztikus kulimászba – akiről folyton a Szia Uram! mémes hapsija jutott eszembe -, nem volt megállás, állandó volt a derűs hangulat.

– Fura hangokat hallok… – húzta szájáig a takarót. – Már nem azért, csak úgy mondom…

– Ördög hozta az igazi éjszakában.

– Már megint kavarsz, Lilianna?
– Folkus, hidd el, tudna nekünk segíteni!
– Egy Szürke? Mégis miben? Hívja a zsarukat?

Csakhamar elég érdekes karakterekkel bővült a stáblista, kezdve az Őrzőkkel, a tündérvilág parazsaruival, akiket egytől-egyig megszerettem. De közülük a gyerektestbe zárt Lilianna, Hunor személyes informátora a legnagyobb favoritom. A két említett szereplő közt idővel bensőségesebb kapcsolat alakult ki, amit a háttérből mindig kíváncsian lestem.

Lilianna mosolyogva terelte tovább a levegőben a sugarat a másik két gigász felé. Lenyűgöző… – nézte a férfi a jelenetet – Milyen egyszerűnek tűnik ez neki. Csodák között nőtt fel, velük együtt lélegzik, és… lubickol az egészben…

– Ó, a kivénhedt sámán, a fontoskodó csitri, meg a szerencsétlen madárijesztő. Rég találkoztunk.

A férfi erős köteléket érzett hármójuk közt. Egy család, akik szeretik és féltik egymást. Furcsaságuk ellenére szinte meghitt érzés volt velük együtt lenni.

A nagy ellenre nem is tudom mit mondjak, meglepő és mulatságos, de pozitív értelemben. Viszont amikor feltűnt a szűzvérfürdőt preferáló Báthory Erzsébet, szinte felsikkantottam örömömben. Mindig is érdekelt ez a karakter és az őt övező legendák, úgyhogy örültem, hogy itt is feltűnt, sőt ő volt az egyik gonosz. Emiatt egy kicsit megkönnyebbültem, jobbnak tartom mint csótánypofát, az szokatlanságával hiába izgalmasabb. De ez van, jobb szeretem a velejükig romlott, gonosz boszorkányokat.

A nő elmosolyodott díszes fürdőkádjában, majd nagyot nyújtózott. Semmi nem ér fel egy pihentető vérfürdővel – gondolta elégedetten. Tekintete a vörös folyadékra tévedt, amiben épp lazított. Ezt a színt tartotta a legszebbnek, a legáthatóbbnak mind közül. Az élet színe, a szerelem színe, a hevület színe. Mindazé, amiért érdemes embernek lenni.

Így a végére egy kis kekeckedés. A kezdetben lebilincselő, szórakoztató, akciódús történet az utolsó száz oldalra kezdett átmenni gusztustalanba. A címet magamban át is kereszteltem a perverz tündérek városára, de szerencsére még az ingerküszöböm határán belül maradt, igaz erősen bökdöste.

Azzal már tisztában volt, hogy a tündérek birodalmában nincs túlságosan rémisztő szörnyeteg. Mert mindig van egy annál is rémisztőbb.

A végén meg elszontyolodtam, és azt gondoltam, „nehogy már pont arra nincs egy varázsige!” De ezek csak morzsányi dolgok a történet egészéhez képest, amik igaz, hogy kellemetlenül szúrtak, de remélem nem ér véget ennél a kötetnél a kaland, és jön a folytatás.

Aki nem hisz a csodákban, az az életben sem hisz.

Összesítés: ha egy helyenként borzongató hangulatú, akciódús, kincskeresős, érdekes karakterekben gazdag, jó humorú olvasmányra vágysz, ne keress tovább, csak lapozd fel Gregus Gábor magyar mondavilágon alapuló varázslatos történetét, A gyilkos tündérek városát, amiben abszolút nem lehet csalódni. Maximum pozitívan, de abban nagyon!

AJÁNLOM

https://anniemindenesblogja.blogspot.com/2022/09/gregus-gabor-gyilkos-tunderek-varosa.html