Másnap is hideg, csípős idő volt. Az örök ősz birodalma. Messzi gyárkéményekből fehér füst fodrozódott és veszett bele az égbolt szürkéjébe. Egy csöves cigit kért Szikrától, aki nem tudott adni, így sajnálkozva állt tovább. A koszos fickó vállat vont, majd nagyot húzott a kezében lévő üvegből.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog ez a könyv. Az ábrázolt világ nyomasztó szürkeségét tökéletesen jellemzi a fenti pár sor, de ez a szürkeség egy percre sem untat; mert a hétköznapi ember életének szürke hétköznapjait és küzdelmeit tárja az olvasó elé, azaz felismerjük benne önmagunkat, rólunk szól. A szereplők bármelyike lehetnél te is és én is, azokban az időszakokban, amikor eluralkodik rajtunk a fásultság, az „örök ősz birodalma”, ahogy az író nevezi. Mind ismerjük azt az érzést, amikor folyton szürke fölöttünk az ég, az összes ember közömbösnek tűnik körülöttünk, a napok egyformák, mégis (vagy pont ezért?) minden nap egy küzdelem. A szereplők időről időre felteszik az élet nagy kérdéseit, és lényeges megállapításokat tesznek életről, halálról, célokról. A könyv talán legfontosabb kérdése, hogy mi az élet értelme, mi az, amiért érdemes küzdeni. Úgy gondolom, hogy egy kielégítő, mégis igazán egyszerű választ ad erre a regény.

Tudod, láttam birodalmakat létrejönni. És láttam ugyanezeket a birodalmakat elporladni pillanatok alatt. Ismertem milliónyi embert, és tudod mire jöttem rá? Az emberek mindig ugyanazok. Nem változnak. Senki és semmi nem változik.

Egy szürke város szélén bizonyos időközönként összejön egy csapat ember. Mindegyikük különleges, mert egy spirál jelet hordanak a testükön, ami azt jelzi, hogy kiválasztottak. A megadott időben kiállnak egymás ellen pisztolypárbajban, és aki nyer, azaz aki életben marad, megkapja a legyőzött fél életét, és meghosszabbodik a sajátja. Emellett elpusztíthatatlanok, csupán az Öregtől, a ceremóniamestertől kapott pisztolyokkal lehet őket megölni. Bárki bárkit kihívhat, de a kihívást nem lehet sem visszavonni, sem elutasítani. Ölniük kell az életben maradásért, a hosszú életért, de emellett bármikor kiszállhatnak azzal, hogy soha többé nem mennek el a párbaj helyszínére. Ekkor szépen lassan megöregszenek, és végül meghalnak. Vannak, akik így döntenek, vannak, akik soha el sem jönnek, pedig megjelenik rajtuk a jel. De vannak olyanok is, akik nem akarják feladni a hosszú életet. És vannak, akik nem merik. Egy átlagos emberért a halál egyszer eljön. Általában tragikumként éljük meg, hogy nem tudjuk, ez mikor történik meg. De vajon nem rémisztőbb az, ha nekünk kell döntenünk, és önként elhagynunk az életet? Képesek lennénk rá?

Miközben Szikrát a jutalomként kapott energia járta át, mérhetetlen keserűség szállta meg. Egy újabb életet oltott ki. Nem akarta. Vagy mégis? Csupán életösztöne védte meg? Érdemes-e egyáltalán ezen gondolkozni? Biztos volt benne, hogy ezúttal lassabban csinálta, mint ahogy képes lett volna rá. Sajnálta a srácot, de fel tudta volna áldozni magát emiatt? A válasz „nem” volt, hiszen győzedelmeskedett, de mennyi része volt ebben a biológiai parancsnak, és mennyi tudatos énjének? Eljuthat addig a pontig, amikor készakarva választja a halált?

Semmi sem olyan biztos, mint a halál […] És semmi nem olyan bizonytalan, mint az, hogy mikor jön el értünk.

A Megjelöltek fontos kérdéseket tesz fel életről, halálról, küzdelemről és célokról, ezért úgy gondolom, hogy mindenkinek meg kellene ismernie. Felnyitja a szemet, és megnyugtatja a lelket. Garantáltan mindenki több lesz azután, hogy elolvasta.

https://hazairok.blogspot.com/2021/09/gregus-gabor-megjeloltek.html