Olvasói kritika - Újabb elmezavar

VIGYÁZAT: a kritika sok mindent felfed a mű cselekményéből.

A Pillanatnyi elmezavar után hamar megérkezett az Újabb elmezavar, a folytatás, amely hasonló izgalmas kalandokkal és hajmeresztő jelenetekkel bombázza a nagyérdeműt.

Emlékszünk-e még, hol ért véget az előző történet? Egy nagyszabású csata után a főhős valamiféle kiutat talál az álomvilágból, de hogy hová jut, az nem derül ki. Ahogyan az sem, hogy a folytatásig mennyi idő telt el, órák, napok, vagy akár évek? A második kötetben a főhős éppen az egyik főgonosszal együtt tér magához egy ismeretlen helyen, emlékezetkieséssel. Az emlékek a történet során aztán persze fokozatosan visszatérnek, és folytatódnak a különös kalandok a mesebeli világban, ami e könyvben rendesen kibővült.

Milyen többletet kínál a történet az előzőhöz képest? Elsőként szembeötlő, hogy, bár megmaradt a fantáziavilág a mesebeli elemekkel, kissé modernebbé vált. Megjelennek benne különböző gépek, szerkezetek és járművek, melyeknek jelentősége főként a csatajelenetekben válik egyértelművé. Az extravagáns építkezési stílus is mintha itt nagyobb hangsúlyt kapna. A nagymértékű fejlődésre a főszereplő is többször utal a történet során.

Nem feledkezhetünk meg a számos új szereplőről sem. Már a sztori legelején találkozhatunk néhány jelentéktelenebb új figurával. A legjelentősebb változás egy új „főgonosz”, Radakund színre lépése. A furcsa és félelmetes külsejű hadvezér egy új faj képviselője, ami újabb lények (a herbák) megjelenését is magával hozza. A növényekhez hasonlító teremtmények sajátos harcművészetükkel a könyv legnagyobb csatajelenetében győzelmet aratnak, végül mégsem lesz túl nagy a jelentőségük. Vezetőjük eleinte az előző kötetből ismert Villővel lép szövetségre, ez a csatában is hasznára válik, később azonban a pokolfajzat lány nagyon egyszerűen végez vele, mintha csak egy gyenge kis epizódszereplő lenne. Én személy szerint örültem volna, ha Mr. „Flower-power” tovább szerepel. Érdekes új szereplők emellett az Abaffy és Dalnoky nemesi családok, és népeik, kutyák és rókák képében. A családok ősidők óta ellenségek, gyilkolásszák egymást, még háziszörnyeket is tartanak védelmük céljából. Az ő ármánykodásuknak és harcuknak is tanúi lehetünk, a családok sarjai között pedig a szerelem is kivirágzik, belopva egy kis Rómeó és Júliás hangulatot. A történet vége felé is megjelenik még egy sor új szereplő, ezek furábbnál furább kreálmányok (a kék csillagtól a szélvész kisasszonyig több érdekes lénnyel találkozhatunk).

Megmaradnak persze a fontosabb régi szereplők, így például Kartal, aki korábban cselszövőként híresült el, most viszont az egyik főgonoszként jelenik meg. Kiépíti a maga kis birodalmát, ő alkalmazza a gépesítést is, ennek segítségével csatázik a herbákkal, de végül alulmarad (az ő személyzete között is találhatunk egyébként új szereplőket). A gonosz karaktereknél maradva, Villő semmit se változik, sőt, emlékei visszatértével talán még féktelenebb, mint volt. Ménrót sem tűnt el, viszont furcsa átalakuláson ment keresztül. Negatív szereplőből pozitívvá vedlett át, ráadásul sárkánnyá változott, és egy sárkánylánnyal (szintén új karakter) kívánja összekötni az életét, tehát komoly érzelmei is vannak. A főszereplő korábbi barátai is újra előkerülnek, így például Valód, a kék róka, vagy Tegze, a táltos paripa. Nem hiányozhat főhősünk szerelme, Zille sem, aki harcos amazon maradt, ugyanakkor hűséges szerető.

Feltűnhet az olvasónak némi eltolódás a „szappanoperák” irányába. Egyre több szerelmes jelenet bukkan fel a könyvben, az első részben az ilyen epizódok nem voltak ilyen gyakoriak. Gondolhatunk itt arra, ahogy Radakund szerelmet vall Villőnek, vagy mikor Ménrót beleszeret a fehér sárkánylányba, majd elveszíti szerelmét, és mélyen gyászolja. De a már említett tiltott szerelem is ide tartozik az ellenséges családok gyerekei között. Furcsa pár a Fondor nevű gödrő (az előző könyvből ismert vörös színű apró lény) és a szépséges emberlány (ismét egy visszatérő szereplő), Arta. Az ő szerelmük is romantikusan kerül bemutatásra.

A történet menete egyébként hajaz az előző rész tartalmára. Domán, a főhős eleinte ugyebár amnéziától szenved, és bekerül egy félelmetes munkatáborba, ahol máris harccal kezdi pályafutását, itt kezdenek visszatérni az emlékek. Sikeres kiszabadulása után ismét nekivág a vándorlásnak, és újra küzdeni kezd a megszaporodott számú gonoszok ellen. Végső célja a régi: kijutni a zűrzavaros fantáziavilágból (vagyis saját tudatából), vissza a valóságba, ehhez pedig elérni mindennek az eredetét, jelen esetben a Forrást. Hogy ez mennyiben sikerül, arra ugyanaz a válasz adható, mint az első könyvben: ki tudja?

Összességében azt lehet mondani, megéri elolvasni ezt a könyvet is. A történet magával ragadja az olvasót, ismét monumentális harcokat, varázslatokat tár elénk, és mindig újabb fordulatokkal tesz kíváncsivá. Néha a nagyérdemű elveszik a szereplők viharában (túl sok új arc, felszínesen kibontva, kevés idő alatt) és az események sokaságában (ismét a túlzott sűrűség), és lesz, akit irritálni fognak a csöpögős jelenetek, de mindenképp szuper olvasmány az Újabb elmezavar is.

Aki olvasta a Pillanatnyi elmezavart – és tetszett is neki, aki kíváncsi egy izgalmas, mesei motívumokkal és varázslattal átszőtt világban való kalandozásra, aki szereti a csavaros ésszel megírt történeteket, a határtalan fantáziát, az most sem fog csalódni.

Kellemes olvasást kívánok!

TG

 

http://konyvmolyz.web4.hu/cikk/olvasoi-kritika-gregus-gabor-ujabb-elmezavar

© Gregus 2021. All Rights Reserved